2011. augusztus 25., csütörtök

Segítség! Makacs a gyerekem!

Amióta Bence öt éves lett egyre elszaporodtak az összezörrenések közöttünk. Nem vészesen sok, de engem eléggé megviseltek. Olyan makacs bír(t) lenni, hogy a fehérről addig állította, hogy fekete, amíg a sírástól kifulladt. Én meg persze állítottam a fehérről, hogy fehér, szép szóval, kiabálással, logikával, mesével, stb. mégsem jutottunk közös nevezőre.
Az egyik ilyen konflktusos napunk után leültem és elgondolkoztam, hogy hogyan kell kezelnem ezt a helyzetet, mert jó hogy most még csak arról van szó, hogy milyen ruhában megyünk oviba, na de mi lesz itt később, tinédzserkorban?! Tudtam, hogy most kell kifejlesztenem egy módszert, ami megoldást hoz.
Első körben végiggondoltam, megfigyeltem magamat, a reakcióimat, aztán Bencét és az ő reakcióit.
Persze Bencét könnyebb volt elemeznem: a végsőkig állítja, hiszi, hogy neki van igaza, nem képes fejet hajtani a másik előtt, nem tudja elismerni, hogy nem neki van igaza. (Mint a száraz fa ága, inkább eltörik, mint meghajlik). Nem tudja felvállalni, hogy alulmaradt. Tudom, látom a szemén, hogy a határokat próbálgatja. Az övét és az enyémet is.
Magamat megfigyelnem már nehezebb volt, de bizony rá kellett jönnöm hogy, én is ugyanilyen vagyok: azt gondolom (kimondva, kimondatlanul), hogy én jobban tudom. (Akkor meg hogy várjam el a gyerektől, hogy ő ne így viselkedjen?!) Csakhogy én felnőtt vagyok, már szocializálódtam, azaz véka alá tudom rejteni a véleményemet, ha kell. Pedig jó lenne ezen változtatnom, és nem csak a saját személyiségfejlődésem miatt, hanem azért is, mert a mostani viselkedésemmel mintát égetek a gyerekeimbe (az aktív Bence és a passzívan figyelő Gergő és Dávid elméjébe is!)

Oké, eddig megvagyunk, megtaláltam a hiba forrását, de hogyan tovább? (és nagyon fontos, hogy mindkét részről!)

Azt már tudom, hogy nem szabad annak lennie a megoldásnak, hogy kiabálok vele. Nem akarom, hogy a probléma-megoldási mintája az agresszió legyen. Ne azt tanulja meg, hogy agresszióval elérhető a cél. Na persze nehéz kordában tartani az érzelmeimet, amikor felhúz valamivel!
Akkor a megoldás:
  1. Opciókat adok (pl. "Csokit nem ehetsz ebéd előtt, de ebéd után eldöntheted, hogy csokit vagy fagyit kérsz")
  2. Nem várom el, hogy azt mondja igazam van. Tudom, hogy ez (még) nehezére esik. Olyan helyzetet teremtek, hogy ne kelljen kimondania, de reagálhasson pozitívan anélkül, hogy meg kelljen hajolnia előttem. (Tudom, hogy a csokis példánl azt mondaná, hogy "De nekem akkor is MOST KELL A CSOKI!! de ha nem kap, ebéd után akkor is választhat, és nem várom el, hogy azt mondja, "Rendben, legyen, ahogy te akarod")
  3. Nem megyek bele a konfliktus-spirálba. Nem engedek teret, hogy felhúzzuk egymást. Redukálom az ütközési felületet. egyszer, nyugodtan elmondom, én hogy gondolom, mit szeretnék, mi a véleményem, aztán nem reagálok többet a "támadásokra". (Hiába hajtogatja, hogy az ebéd előtt kell neki a csoki, nem reagálok, mintha nem is hallanám).
  4. Hagyok neki időt. Tudom, hogy egy idő után (főleg, ha nincs reakció a nyafira) úgyis elpárolog a makacssága, mint a felnőtt ember dühe is. Nem szabad szítanom a tüzet, hagynom kell, hogy utánpótlás híján elpárologjon a konoksága. És azt sem várhatom el tőle, hogy ez egycsapásra megtörténjen. Hagyok időt neki.
Lehet, hogy feltaláltam a spanyol viaszt, de nekem óriási sikerélmány volt, hogy a következő ilyen helyzetben nem a szokásos veszekedésbe torkollt a nézeteltérés, hanem pozitívan oldottuk meg. Így:

Ma reggel Bencével sakkoztunk egyet az újonan kapott sakk készletével, aztán indultunk volna a boltba. Mondtam Bencének, hogy vegyen fel egy nadrágot, erre megjelent egy vastag, hosszú melegítőben. Mondtam neki, hogy 38 fokban rövidnadrágba jöjjön. Ekkor láttam a szemén, hogy bekattant valami és határozottan, szinte kihívóan nézett a szemembe, és azt mondta "De ebben jövök, mert én ezt akarom!" Odavittem a szekrényhez, kértem, válasszon egy rövidnadrágot. Persze nem tette meg. Kivettem én egyet és elkezdtem levenni róla a hosszút és ráadni a rövidet. Közben pedig kedvesen, higgadtan és érdekfeszítően elkezdtem neki arról mesélni, hogy a sakkot az ősi Kínában találták ki nagyon-nagyon régen és a császárok játszották, mert a sakk egy nagyon különleges játék volt... Észre sem vette és a megmakacsolásba fektetett energiája a "mese" hallgatása közben elpárolgott, miközben csak rákerült a rövidnadrág. Nem hoztam olyan helyzetbe, hogy meg kelljen hátrálnia és vereséget érezzen, nem dörgöltem az orra alá, hogy látod-látod nekem lett igazam, nem gerjesztettem negatív energiát sem benne, sem magamban sem köztünk, és úgy tudtunk elindulni, hogy vidáman beszélgettünk a kánikulában.

Ez persze rengeteg energiát igényel tőlem!! Sokkal egyszerűbb autokrata módszerekkel ráadni a nadrágot "Fiam, ez így van és kész, mert én azt mondom!", de akkor mit tanulna?! Hiszem,hogy megéri a befektetett energia!! Inkább az elején szedjem össze egy kicsit az erőmet (ami hangsúlyozom néha nagyon nehezemre esik), mint utána dupla-tripla annyi energiát fektetni a megmakacsolt gyerek megszelídítésébe!

Na persze, ez nálunk úgy tűnik, működik. Ami nem jelenti azt, hogy akár a többi fiammal, akár egy más családban, más szülő-gyerek viszonnyal is ugyanígy működne. Hát igen, én kos csillagjegyű vagyok, Bence is, Gergő is...szerencsére Dávid nem :)

2 megjegyzés:

  1. Igen ez kitartás kérdése, na meg épp aktuális hangulaté, nálam. Múltkor tök hidegbe trikóba indult el Koppány, az istennek se akarta felvenni a felsőjét. Végül hagytam úgy és vittük magunkkal. Naná hogy felvette a sarkon.
    Sok energiát igényel, hogy úgy beszéljünk-viselkedjünk, ahogy azt tőle is elvárnánk. Én drukkolok neked! :)

    VálaszTörlés
  2. Köszi Kriszta! Ja igen, azért nálam is hangulat kérdése mennyi energiát kell összekotornom magamban, hogy úgy beszéljek...

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...